Tegnap (ma) hajnalban igértem még mindenféle izgalmakat, de mint ahogy
az várható volt, kissé tovaszállt a hangulatom, szóval majd máskor.
Momentán csak annyit akarok mondani, hogy lenyügöző, hogy milyen beteg
emberek vannak a világon. Fogalmam sincs, h miről jutott eszembe,
biztos vmelyik zenéről, de szóval egyesek már pusztán azért
lenyügözőek, mert annyira betegek, hogy ahhoz már tehetség
kell…Biztos tudjátok, miről beszélek. Mindig azt hiszem, hogy ennél
őrültebb emberrel már nem is tudok találkozni, aztán jön vki, aki
felülmul mindent. Mármint az életem tele van őrültekkel, szó se róla.
De van egy fajta őrült, akit nem szeretek. Nem az, hogy félek tőle,
csak egyszerűen betegnek tartom. Szó se róla, amikor oszladozó
csecsemőhullákkal álmodok, én se tartom magamat lelkileg teljesen
éppnek. Nagyon érdekel a deviancia és annak a legváltozatosabb formái
és én is hajlamos vagyok mindenféle devianciákra, de alapvetően én úgy
érzem, hogy egészséges a lelkivilágom és bár marhára érdekelnek a torz
én- és világképek, nem tudok velük együtt élni. Nagyon divatos
mostanság minden izgalmas beteg cucc, hacsak megnézzük Marilyn Manson,
a Rammstein, vagy a Nine Inch Nails képivilágát. Szó se róla, teljesen
jól elvagyok mind a hárommal, sőt David Lynchel is ki vagyok békülve
oszladozó leszbihullástul, zokogó mexikói énekesnőstül. Szeretem Frida
Kahlot, kinek képivilága is enyhén szólva hibbant, Szóval semmi bajjal
ezzel. Valahol Almodóvar is beteg. De ezek az emberek érzékkel
adagolják a racionalitást és a betegséget. De van olyan ember, akiben
nem látom már a visszaút lehetőségét. Akinek hiába állnék le
papolni,hogy ember, ez nem úgy van, mert egyszerűen az egész logikája
már annyira torz, hogy nem ért meg engem. Olvassatok Alice in
Wonderlandet, ezért nem érti senki szegény Alice-t. Syllogism, azaz
hamis logika. Észre se veszed, hogy nem stimmel. Ismerek kétlábon járó
syllogismokat. Nem is egyet. Nagyon érdekes emberek, csak nem szabad
túl nagy szerepet adnom nekik az életemben, mert akkor kisíklok. Már
teszteltem 🙂

Majd még jövök, mert most ilyen felfedezős hangulatomban voltam és van mit írnom. Csak Andrei Makine-t kéne olvasnom…

Orrot fújtam vagy már 5 perce hevesen, amikor megjelent elöttem a
libanoni-szír határátkellőhely egy viharos napon. A szocreál épületek a
semmi közepén,a  készülödő vihar, a kellemes komotosság, ami
mindenkire jellemző arrafelé. Oxigénhez jutott végre az agyam és
rájöttem, hogy ez a török-szír határátkellőhely, nem pedig a libanoni,
hisz az sokkal koszlottabb és megszokottabb, ott csak legyintgetnek,
hogy menjünk már. Ott távolsági taxi is megy. Hogy is keverhettem össze
a kettőt? Hisz gyermekkorom képei mind kettő és annyira egyértelmű.
Irigylitek a problémáimat? Én is.

heh, ne igyatok kvt este 8kor, ha nem akartok ébren lenni f3kor… a mai nap igazsága 🙂

érdekes beszélgetésekbe keveredtem itt a Pápa halála kapcsán.
egyrészt nekem személyszerint nagyon furcsa, hogy eltünt egy biztos
pont a világképemből, hisz amióta élek ő volt a pápa. Ilyen volt amikor
meghalt Hussein király vagy Arafat. Ilyen lesz, ha meghal Fidel Castro.

másrészt szóba jött a gyászolás lényege és funkciói, illetve az europai
társadalom hozzáállása a halálhoz, mint olyan. Még anno a filozófia
tanárunk mondta, hogy manapság a Halál kirekesztődött a társadalomban.
Régebben volt még virrasztás, síratóasszony, halottas ágy… Valahogy
volt az egésznek egy rituáléja. Olvasom Adrei Makine: Testament
francais (nem tom a magyar cimét) c. könyvét és abban van, hogy egy
francia nő teljesen másképp gyászol, mint egy orosz nő. Valóban, a
halál egy kultúrális tényező is. Továbbá szó volt arról is, hogy a
gyásznak milyen funkciója van, ha egyáltalán bármilyen… Szerintem
keretet teremt a bucsúzásnak… Paul Auster fogom idézni, aki azt
mondta a halállal kapcs, hogy “memory is a place where one goes back to
visit and to pass a few pleasant moments with the dead”. Ez az én
felfogásom kérem szépen.

Most viszont hirtelen irdatlan késő/korán lett és nekem holnap morfót kell tanulnom. Így a többi izgalmat majd holnap fejtem ki.

 Pécsett akarok. Nyaff.

Aha, hogy majd én itthon maradok. Nagyon naív vagyok asszem. Történt
ugyanis, hogy boszi drága rám csörrent, hogy ugyan má, fussunk össze.
Így is történt. Elöszőr vmi nagy lelki krizisre gyanakodtam, de semmi
ilyenről nem volt szó, csak már rég láttuk egymás. Nagyon hangulatosan
beültünk az Extrába ( az a Szimplának egy rokon lebúja), ott is
konkrétan a leghangulatosabb zugba és kellemesen megosztottuk egymással
régi idők igazságait, friss felfedezéseinket és főleg rózsaszín
hullámainkat. Jó volt. Vicces, hogy ilyen misztikus kapcsolatban
vagyunk, egy év után is tudunk újat mondani az akkori történésekről.
Olyan kellemesen elszállt fíling.
Mint Párizsban, amikor egyik este Pulp ment, mi meg illumináltan
feküdtünk a földön, dohányoztunk és nagyon jó dolgokról beszélgettünk.
Elszállt volt az egész és kellemetlen volt másnap a földön ébredni, de
mégis szép emlék. Leírhatatlan, mint az életem fele.

Na, röhögni fogtok, tegnap a szó legszorosabb értelmében csakis
kizárólag MSN elött ültem és 12 órán keresztül kommunikáltam Péccsel.
Hm. Ergo még mindig beteg vagyok. És nem olvastam még el Catherine
könyvét. Elegem van az egyetemből. Ez most nem az én asztalom. Minden
idők legszarabb félévét tudhatom magam mögött, hurrá hurrá. Na de elég
az egyetemből.
Képzeljétek el, kedves olvasók és röhögjetek nagyokat, hogy nincs
hangom!! Nekem, ki napi 20 órát beszéddel töltök (igen, álmomban is
beszélek, meg röhögök), nincs hangom!! Megszüntem létezni
mondhatni!  A legrosszabb az egészben, h remek közérzetem van.
Csak épp hangom nincs. És röhögni se tudok rendesen. Vidáman vagyunk,
szó se róla.
Eddig a hétvége legfontosabb pillanata az volt, amikor anyukám közölte
velem, h ő már semmit se tilthat meg nekem, mert ahhoz már túl öreg
vagyok. Asszem felnőttem. Évek óta lehetett érezni, hogy egyre több
“erőm” van (más szó nem jutott eszembe, de ez nem túl találó), de most
már ki is van mondva. Ettől függetlenül anyukám rendszerint nagyon
helyesen látja a világot és engem, szóval szokásom rá hallgatni. De
azért néha jó érzés felülírni az ő döntéseit és tudni, hogy megtehetem.
Nem mindig jön be, jelzem… Boszi mondja mindig : “az anyukáknak
mindig igazuk van”. Fájdalmas, de esetemben teljesen igaz…szokott lenni 🙂

Jelentem alássan, sikerült megfáznom… Sznirb, fos ügy. Szerintem ma
az ágyban fogok fetrengeni és olvasni fogok. Rám fér egy kis kultúra…
A multkor is kiolvastam másfél nap alatt 3 könyvet, tudtam volna még
folytatni. Csak le kéne tépnem magamat a netről.
Mit is akartam mondani?
Ja igen, na szóval kérem tegnap kedvenc tanítványom hozzám vágott egy
fotó albumot az ő képeivel, fekete-fehér, nagyon pofás dolgok voltak.
Egy részüket még Zebegényben csinálta múlt nyáron, érdekes volt
szembesülni az akkori hangulattal. Nagyon jó ajándék és tök átjött a
majd egy évvel ezelötti fíling. Bárcsak tudnék fotózni…Meg kéne
tanulni.
Ezek után hirtelen felindulásból beültünk az “Én Peter Pán” c. filmre,
amitől kellemes elvarázsolódtunk (olyannyira, h drága bátyám hirtelen
el is felejtette, h ott ülök mellette) meg azért kissé el is
érzékenyültünk. Képileg tök szép ez a film, mindenkinek ajánlom, nagyon
kellemes.
Utána jött Buckalakó, bátyám egy volt osztálytársa, akivel mind a
ketten jóba vagyunk (egy emlékezetes párizsi nyár után). Vele beültünk
egy 1969es (vagy 67es, kit érdekel) mangára, vagy mi a túróra. Enyhén
szólva hülyére röhögtük magunkat. Egyébként Ninja névre hallgat a mű és
nem rajzfilm, hanem állóképekből van összerakva. A sztori teljesen
követhetetlen volt, Kagemaru a fő ninja, aki mindenkinek túl jár az
eszén, mindig beöltözik és átváltozik. Mindezt a 16.századi Japánban,
ahol egyfolyában éhenhal mindenki, illetve futóhomok áldozata lesz. Egy
idő után semmenyire se tudtuk követni, de hülyére röhögtük magunkat.

Anyukám most jött haza és vett nekem Nightwish jegyet, szóval most már látványos eufóriában merek kitörni:
Subidubidu, megint megyek Nightwish koncertre, jéjéjé!!! Ráadásul nem is egyedül!

Höh, 20e pénz a Szigetjegy elővételben (ez a legolcsóbb verzió) jjúnius
elejétől. Köh köh. Szigetért mindent, de ezen kicsit én is lehidaltam.
5e pénz egy napijegy. Ezen fenn fog akadni a nép. Pedig még így is
marhára megéri…Sziget for ever, akárhogy is.

Vmi irdatlan fáradt vagyok. Úgy volt, h kimegyek lengyel konneksönöm
elég a Keletibe, aztán kiderült, h már reggel megérkezett. Szóval
potyára keltem fel. Ami nem lenne baj, ha sikerült volna közben
felébrednem, de ez nem egészen így van…Itt kómázok látványosan.
Nagyon vicces viszont (vagy érdekes, vagy ijesztő, mitomén), hogy azt
álmodtam, hogy megtaláltam az elhagyott Krówkiaimat (lengyel
tejkaramell, valóban elhagytam egy kisebb szatyornit a lakásban
vmikor). Erre ma reggel  kicsoszogok a konyhába (mint minden
reggel) és hát nem megtalálom a krówkikat? Ha én ezt értem… Jelzem,
nem ott voltak, ahol álmomban, mert ott vmi metaforikusabb helyen
voltak. Na sebaj.
Ma 2kor kedvenc tanítványommal mítelünk, mert tegnap rám telefonált,
hogy kész lett a sznapi ajándékommal és annyira jó lett, hogy nem
muszáj már most oda adnia… Áh, dehogy hatódtam meg.
Tudom, h antiszoc vagyok, meg minden, de most jól esne, ha egy egész napot egyedül punnyadhatnék, olvasgatva, meg hasonlók…

Ja, van Frida Kahlo kiállítás Bécsben, amit én meg fogok nézni. Szeressük a modern dolgokat. Frida Kahlot meg pláne.

Ma ha minden sikerül, akkor egy 1969es mangat fogunk nézni bátyámmal Titanic Filmfesztivál címszó alatt. Már ha van egy…

Második rész, kicsit elszálltabban és kevesebb körmondattal (remélem).

Van kérem szépen egy szerdai rituálé, ami abból áll, hogy ilyenkor
szoktam találkozni Phage-el. Ez többnyire úgy néz ki, hogy
nikotinmégergezésbe filozófálgatjuk egymást a Szimplában, kv és traubi
társaságában. Ilyenkor az szokott történni, hogy nyitáskor beülünk egy
tök üres placcra, majd 6-7 órával késöbb egy tömött helyről távozunk,
miután már minden székünket elkunyerálták és elfogyott a cigink,
pénzünk, erőnlétünk (mondanivalóból nem tűnűnk kifogyni). Van vmi
nagyon jó hangulata ezeknek a beszélgetéseknek, minden héten már olyan
filozófiai mélységekbe fulladunk, h mindig elhiszem, ennél töményebb
már nincs, és mégis. Hiába borulok rá az asztalra napközben 3.5 óra
alvástól elájulva, ilyenkor mindig feltámadok.
Szóval most is egy ilyenből térek haza. Az a fajta beszélgetés, amiért
kb bármit ott tudok hagyni a fenébe, mert tudom, h van értelme. Nem,
nem fogom ide leírni, mert egyrészt nem tartozik senkire, másrészt meg
bármennyire is grafomán vagyok és jó a memoriám, 7 órás eszmecseréket
nem lehet leírni, főleg nem megtörténésük után 2 órával. Ilyenkor csak
úgy repdesnek az életfilozófiák (ezt a szót ma kb hetedszerre írom le,
mármint azt, hogy filozófia, nyolc), az elavult és éppen aktuális
énképekkel együtt. Összemosódik a múlt, a hazugság és a zavarbaejtő
öszinteség. Vetítünk a múltra, próbáljuk elmagyarázni a másiknak azt,
amit már réges rég tud. Baromságokon meglepődünk, fapofával benyögünk
kulcsmondatokat, elemzünk, sztorizunk, utáljuk magunkat, imádjuk
egymást. Van egy hangulata, az az igazság. Kivánok mindenkinek ilyen
jellegű beszélgetéseket, sokat dobnak az ember életszinvonalán (bár az
enyém már eddig sem volt szar).

Kicsit konkrétabban egyébként, Phage egyik provokatív kérdésére
kénytelen voltam belátni, hogy alapvetően én egy nagyon hosszú ideje
(mondjuk 2 éve, kb, nehéz megsaccolni) teljesen felhőtlenül boldog
vagyok. Hiába dőlt össze azóta minimum egyszer az életem (de lehet, h
többször is), voltak persze szar napjaim, de azok csak pillanatnyi
szarkedvek voltak. Volt, hogy egy hónapig is eltartottak, de semmi se
őlte ki belőlem azt a mélységes boldogságot, ami bennem van.
Aki most azt gondolná nagy depresszívan és negatívan, hogy mit tud ez a
naív liba a világról, válaszolnám, h kérem szépen voltak idők, amikor
az életkedv enyhén szólva is nagyon elkerült. Szóval, ha vki, akkor én
tudom értékelni az életerőt és az életkedvet, ami surgárzik belőlem.
Ennek az egésznek a műkődését próbáltam felfedni Phagenek, hogy
lehessen ő is ilyen hepi, de újfent rá kellett jönnöm, hogy hiába
bármilyen kifejezőerő, bizonyos dolgokat egyszerűen nem lehet szóba
önteni. Idegesítőmódon életem legfontosabb alkotóelemei többnyire
ilyenek. Kifejezhetetlen, talán nem véletlenül. És talán nem baj.
Legyen ez a végszó.

Jézus Máriám, az ember laza erkölcsökkel nincs itthon egész nap, aztán
kiderül, h elsötétült a blogja. Elvileg most mindenki lát mindent,
minden esetre nagyon remélem…

Na, készüljetek fel, ez hosszú lesz. Ha csak a felét sikerült leírnom annak, amit akartam.

Izgalmas egy nap volt, szó se róla. Mondjuk két részre osztom. Kezdjük
az elején. Ami ugye a tegnap estém. Azt kell, h mondjam, h a tegnap
estém feletébb hangulatosra és igen emlékezetesre sikeredett. Többek
között sikerült rájönnöm, h érzelmeimnek talán nem nagyon akarok
ellenállni. Nem részletezem, de looooove.
Ma reggel kissé meggyötörten csoszogok ki a konyhába, ahol döbbenten
konstatáltam, hogy 6:45kor keltem fel 7 vagy esetleg 7:15 helyett.
Ehhez képest sikerült elkésnem a rohadt természetfilozófiáról (igaz
csak 5 percet), mert apámmal kisebb eszmefutatásba keveredtem Nagy
Sándorról… (nos igen, kissé érdekes család vagyunk, szó se róla).
Természetfilozófiára beestem és behuppantam KM kedves csoporttársam
mellé, aki elég rebellis hangulatában volt, már öltözete is tükrözte
ezt. Jelzem rajtam feslett hippi gatyám volt (ami ki van szakadva és
tele van firkálva, illetve rajzolva. ehhez kedvens Che Guevara trikóm
társult, igen, van rajta tiltott önkényuralmi jelvény, hehe), de KM ezt
enyhén szólva übberolta 80as évek junkie-kurva szerkójával. Félreértés
ne essék KM-et nagyon szeretem, rendkivül szórakoztató lány, olyan
dumával, h beszarás. Na szóval  behuppantam mellé és elkezdtem
vicceket mesélni. Ekkor beütött a krach és rájöttünk, h ez az egész óra
olyan, mint egy rossz LSD mámor. Amikor kedvenc professzorom elkezdte
nekünk magyarázni, hogy a kő nem érez, ergo a fal se, KMmel
felháborodtunk, hogy ez nem igazság, a falat erről meg kéne kérdezni.
KM fogta magát és befordul a falhoz és elkezdte faggatni, h “Fal,
vannak neked érzéseid? Akarsz róla beszélni?”. Ekkor vhogy lefagyott az
agyam és elveszítettem a óra fonalát. Akkor kapcsolódtunk be újra,
amikor az egyenletes alapzajból kihallottam azt, hogy “tehén”. Ekkor
KMmel összenéztünk bambán, hogy ugyan má, hogy jön a képbe a tehén és a
18.századi természetfilozófia. Hogy tetézük lelkes állapotunkat, neki
álltunk amatőr rajzverseny gyanánt lerazolni az órán történteket.
Fél 10kor  erősen tudatmódosultan estünk ki az óráról.
Sikítófrásszal illettem az automata-kvt, melynek izétől teljesen
elszoktam a szünet alatt. Beestünk a Bölcsi nevezetű kétes színvonalú
bölcsész lebujba, ahol Fekete Vonat ment a szokásos elvont alter
slágerek helyett. KMel megmerevedtünk a placc közepén és miután
tisztáztuk, hogy mind a ketten szar zenét halluzunk, rájöttünk, hogy
ugyan olcsó tripp ez a hajnali szakszem, de azért nem igazán minőségi.
Már csak hab volt a tortán, hogy egyrészt egy öntudatlan mozdulattal a
pulton kipakolt, nem közhasznú kakóporból egy evőkanálnyit belepakoltam
az addigra jéghideg kvmba, másrészt meg, hogy Rnek lányos zavaromban
smsben LSDt írtam ADS helyett (ami egyébként az Ajtósi Dürer Sor
(többek között az angol szak helyszíne) egyezményes rövidítése).
Kissé zürősre és hosszúra sikerült, elnézést, ha nem érthető.
Utána egy izgalmas metodika óra következett, ahol kedvenc tanárnőm
megkérdezte tőlünk, h nem rendelkezünk-e fémdetektorral, mert
kertészkedett és ráesteledett, azt a sötétben véletlenül elásta a
kedvenc metszőollóját… Nem, nem, semmi pszichedelika senkiben, ugyan
már.
Sikerült boszival összefutnunk egy tömény fél órára, amikor
elgyalogoltunk kedvenc padunkhoz, melynek hűlt helye fogadott minket,
de mi nem tágítottunk, csak azért is ott álltunk, időnként eljátszva,
hogy ülünk is rajta. 30 percben elhadartuk egymásnak az elmúlt 10 nap
megvilágosodásait, többnyire pasi téren.
Minden igyekezetem ellenére sem sikerült elkésnem morfóról, ellenben született egy új rokonom (unokatesóm fia)!
Első rész vége.